Drága Cézár,
holnap már két éve lesz annak, hogy elmentél. Két év… és még mindig olyan, mintha bármelyik pillanatban meghallanám a lépteidet, vagy azt, ahogy odajössz hozzám csak azért, hogy mellettem legyél. Furcsa, mennyire csendes tud lenni egy hely nélküled.
Nagyon hiányzol.
Hiányzik minden apróság benned. Az, ahogy néztél rám, mintha a világon semmi más nem számítana. Ahogy örültél nekem még a legrosszabb napokon is. Ahogy egyszerűen ott voltál — feltétel nélkül, őszintén.
Sokan azt mondják, “csak egy kutya” voltál. De én tudom, hogy sokkal több voltál annál. Család voltál. Társam. Biztonság. Egy darab otthon.
Azóta is vannak pillanatok, amikor automatikusan kereslek. Néha még most is eszembe jut valami, és az első gondolatom az, hogy ezt neked is látnod kellett volna. A hiányod nem lett kisebb — csak megtanultam együtt élni vele.
Remélem, tudtad, mennyire szerettelek. És remélem, hogy bárhol is vagy most, békében vagy, szabadon futsz, és néha még gondolsz rám egy kicsit.
Én minden nap gondolok rád.
És hiszem, hogy ez nem végleges búcsú volt. Hogy egyszer még találkozunk. Talán egy csendes helyen, ahol újra felém futsz majd ugyanazzal az örömmel a szemedben, én pedig újra átölelhetlek.
Köszönöm azt a rengeteg szeretetet, amit kaptam tőled. Köszönöm az éveket, az örömöt, a hűséget, a vigaszt. Egyetlen percét sem felejtem el.
Jó kutya voltál, Cézár. A legjobb.
Szeretlek örökké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése